(kép forrása: Pixabay)

Hallottatok már olyan kijelentéseket, hogy „Jól megvannak, csak a Lacit kicsit rövid láncon tartja.” vagy „Túl hosszúra engedte a pórázát, baj lesz még ebből!”? Én sajnos már igen. Sőt olyat is láttam, aki igazán rossz néven vette, amikor a párja egy női magazint lapozgatva néhány percre elidőzött egy dekoratív, az ízlésesség keretein belül vetkőztetett női fotónál.

Leszögezném a legelején, hogy ez a cikk nem azokról a párokról szól, akik között a bizalmatlan légkör egy korábbi vagy jelenlegi hűtlenség miatt alakult ki és a féltékenységet ez táplálja.

Vannak kapcsolatok, melyekben a "lánc", a "póráz", a "béklyó" a hűség biztosítékaként funkcionáló eszköz. Néhány példa álljon itt: „Rajtam kívül egyetlen férfira sem nézhetsz rá! Eszedbe ne jusson azzal a nővel beszélgetni! Szórakozóhelyre nélkülem biztosan nem mehetsz! A szombat esti baráti sörözéseket is felejtsd el! Azzal a nővel te nem dolgozhatsz egy irodában! Miért kellet azt a nőt megbámulni!? Mellettem ne nézegess másokat!” és folytathatnám a sort.

Tényleg így biztosítható a hűség? Kellenek a fentiekhez hasonló szavakba és hozzáállásba csomagolt láncok és pórázok ahhoz, hogy hűségesek maradjunk egy életen át?

Amikor úgy érezzük megtaláltuk életünk párját, akivel meghitt szövetségben és hűségben szeretnénk élni, akkor hoznunk kell egy tudatos döntést, amit úgy hívunk, hogy elköteleződés. A hűség ezzel az elköteleződés nevű döntéssel kezdődik. Ezt a döntésedet a párodnak ismernie, éreznie kell.  Ha mégsem lenne világos számára, hogy benned ez az elhatározás  már megszületett, ha úgy érzed bizonytalan benned, a kapcsolatotokban és ennek az oka te vagy, akkor beszélgessetek erről és mondd el neki. Nincs ebben semmi "romatikátlan". Hisz ez teremti meg az alapot ahhoz a bizalmi légkörhöz, amiben tovább tudtok együtt fejlődni.

Az elkötelezettség szót a szótár így definiálja: „Hűséges hozzáállás, amely egy személy, cél elérése érdekében kifejtett kemény munkában, rendszeres elszánt, rendíthetetlen tevékenységben, támogatásban, kiállásban nyilvánul meg. A kitartás képessége, amikor nem adjuk fel a próbálkozást azzal kapcsolatban, amiről eldöntöttük, hogy megtesszük, még akkor sem, ha nehéz megtenni. Hosszú távú állhatatosság a céljaink elérésére".

Hm... Milyen érdekes? Ennek a definíciónak minden sorában benne van, hogy az elköteleződés kemény munka, rendíthetetlen hozzáállás, kitartás, állhatatosság. Sokan hajlamosak azt hinni, érezni, gondolni, hogy egy igaz szerelemben a hűségnek minden szakaszban és pillanatban magától érthetődő, automatikus, könnyed reakcióként kell működnie. Különben nem is igazi, amit annak hittünk!

Az elköteleződésnek nagyon fontos és lényegi eleme egy tudatos párkapcsolatban, hogy azt mindkét fél szabad akaratából, önként vállalja. Tehát, ha kicsit csúnyán akarunk fogalmazni, akkor mondhatjuk, hogy a „pórázt” én magam akasztom a nyakamba és nem a párom teszi rám. Nem azért lesz hűséges hozzám a párom és tart ki mellettem a kísértések ellenére (mert azok még ha nem keresi, akkor is vannak és lesznek), mert megtiltom, hogy másra ránézzem vagy mással szóba elegyedjen, hanem mert Ő úgy döntött értem, kettőnkért, a kapcsolatunkért, az abban rejlő értékekért és ezeken keresztül önmagáért, hogy nem lép félre, hogy elköteleződött mellettünk.

A hűség nem az ösztönkésztetések automatikus és egy életre szóló megszűnését, megszűntetését jelenti, hanem azt a tudatos döntést, hogy a mindenen átívelő értékrendünket követjük, akkor is amikor ösztöneink éppen mást diktálnának. A stabil értékrendünk melletti szilárd kitartásunk teremti meg önazonosságunkat. Vagyis nem arról van szó, hogy egy hosszútávú párkapcsolatban vakká kell válnunk, hanem sokkal inkább arról, hogy önazonosak szeretnénk maradni. Ez biztosítja a hűségünkről hozott döntésünk szilárdságát. Nem attól vagyunk tehát hűségesek és szabadok, hogy nincsenek ösztöneink, hanem, hogy a fellángoló ösztönök, vágyak ellenében tudunk egy érték vezérelt döntést hozni. Lehet, hogy akkor és ott ez kevesebb élvezettel, szenvedéllyel kecsegtet, de egy tudatosan gondozott társkapcsolatban hosszútávon sokszorosan megtérül.  

Az intim párkapcsolatban egy önkéntesen vállalt, elköteleződésen alapuló kölcsönös kapcsolódás alakul ki, melyben a Mi egységét a szabad akaratú Te és Én alkotja. A kapcsolódásban benne van az egymásra utaltság, az egymástól függés, de ez nem egy kiszolgáltatott, ártó, bántó, sebeket okozó állapot, hanem egy felemelő, kiteljesedést és óriási életerőt szolgáltató bázis.

Azoknak a tudatos pároknak, akik elkötelezték magukat a kapcsolatuk mellett, krízishelyzetekben, a kapcsolati hullámvölgyekben nem alternatíva, hogy kapcsolatukon kívül keressék a megoldást, a vigaszt. A szemük előtt a legnehezebb élethelyzetekben is a kapcsolatuk értéke és az a mögött álló tudatos elköteleződésük lebeg. Ahogy a fenti definíció is megfogalmazta itt kemény, rendszeres, elszánt, rendíthetetlen, állhatatos munkáról van szó.

Ami megéri! Mert elköteleződés mellett működik az erős bizalom, erős bizalom mellett pedig könnyebb a lelkünk mélységeit megnyitva és ezzel sebezhetőségünket vállalva, átadni magunkat a párunknak. Amikor a láncot a másiktól kapjuk, akkor szó sincsen ilyesmiről, akkor kényszer, függőség, elvárás, harc, titkolózás, szabadság iránti vágy lengi be a kapcsolatunkat. Ezek mellett pedig elvész az intimitás esélye is.

Ha nem is „béklyók”, de korlátok kellennek, melyeket magunk vállalunk szabad akaratunkkal, tudatosan, elköteleződés néven. E nélkül ösztönlényként működnénk és bár testi örömökben, szenvedélyes pillanatokban, találkozásokban, alkalmakban bővelkednénk, de a meghitt testi-lelki megnyílás és egyesülés, valamint a kiteljesedés folyamatának felemelő élményét soha nem tapasztalnánk meg.