Alkalmi félrelépés, egyszeri megbotlás, egy éjszakás kaland. Megtetted. Mardos a bűntudat. Nem szeretnéd elveszíteni a párodat. Szüntelen kavarog benned a kérdés: „Bevalljam vagy hallgassak örökre?” Hiszen többen is megénekelték, megírták: „Ha nem tudom, nem fáj...”

Két impulzus indított a cikk megírására. Az egyik egy interjú a televízióban, amiben egy párkapcsolati szakemberrel beszélgettek. A téma a céges bulikon olykor megeső „elcsábulások” voltak. Azt boncolgatta a riport, hogy mi a teendő ilyenkor: bevalljuk vagy zárjuk jó mélyre magunkban a „kis” titkunkat. A szakember válasza egyértelmű volt: ezeknek az egyszeri, alkalmi „megbotlásoknak”, „légyottoknak” nem szabad kiderülnie. Semmi értelme elmondani otthon, jobb a békesség és így a párunknak sem okozunk vele fájdalmat.

A másik hatás, egy párkapcsolati témájú könyv volt, melyben a mardosó bűntudattal járó, a párjukat elveszíteni nem akaró, „egyszeri megbotlóknak” szintén a mély titokba burkolózást javasolta megoldási stratégiaként a szerző.

Az elején még egyszer hangsúlyoznám, hogy itt kizárólag az alkalmi, egyszeri kalandról beszélünk, nem a tartós viszonyokról. A riportban ez utóbbiakról nem volt szó, a könyv pedig ilyen esetekre az őszinte, egyenes utat tartotta járhatónak.

Szóval a felállás az, hogy van egy egyszeri „megbotló”, aki tette miatt borzasztó bűntudatot érez és nem szeretné elveszíteni a párját. Lehet, hogy ezen a ponton felmerül az olvasóban a kérdés, hogy mit tekintünk "megbotlásnak"? Nem szeretném definiálni, hiszen az rólam és a páromról szólna. Mindenkinek a "fantáziájára", a párjával való közös "döntésére" bízom. Egy külön cikket is megérne annak hangsúlyozása, hogy mennyire fontos, ezeknek a határoknak, az e területen képviselt értékrendeknek a tisztázása. A hallgatás mellett szóló legfőbb indok az volt: „viseld Te a titkod terhét, hiszen ez a Te bűntudatod, neked kell vele élned!”. Érvként elhangzott, hogy „csupán önzőséged megnyilvánulása, ha a maró bűntudatod enyhítése érdekében a tetted terhét, fájdalmát ráteszed a párodra az őszinteségeddel. Neki ezzel óriási fájdalmat okozol, magad pedig enyhébb bűntudattal, tehát „könnyedebben”, „boldogabban” élhetsz tovább”.

Elgondolkodtam ezen a kijelentésen, beleengedtem magam és felidéztem egykori, hűtlenként megélt érzéseimet és mindazt, amit ebből az élethelyzetből megtanultam. És arra jutottam, hogy négy okból nem osztom ezt a fenti „ajánlást”.

• Egyrészt nem hiszek abban, hogy ilyen titokkal lehet észrevétlenül tovább/együtt élni egy boldog, meghitt kapcsolatban. Ha igen, akkor azt már nem nevezhetjük boldog, meghitt kapcsolatnak. Hiszen ott marad a mardosó bűntudat. Aki élt már át ilyet azt tudja, hogy ezt nem lehet csak úgy feltenni a polcra, bezárni a fiókba. Ott van a szavainkban, mozzanatainkban, tekintetünkben. Ilyenkor, két egymással ellentétes magatartás léphet be a kapcsolatba a bűntudat „kezelésének” stratégiájaként. Az egyik, hogy a hűtlen a olyan mértékű lelkiismeret furdalást, szégyent él meg magával, a tettével kapcsolatban, hogy a párja szemébe, mosolyába nézve, csak ez tud visszatükröződni neki. Mivel nagyon kellemetlen, fájdalmas ez a szembesülés önmagával, ezért elkezdi kerülni a párja tekintetét és ezzel együtt közelségét, szeretetét. Hiszen a bűntudata miatt nem tartja méltónak magát arra. A másik stratégia pont az előbbi ellentettje. Az, amikor a hűtlen a bűntudata miatt elkezd nagyon gürizni. Szokatlanul kedves, figyelmes, odaadó lesz. Biztos ismerős nektek is, amikor valaki azt mondja, „Megint kaptam virágot és közös vacsit is szervezett. Valami gyanús itt nekem, nem szokott ilyet csinálni. Tuti vaj van a füle mögött.”. Ezekben a helyzetekben a szerelmi háromszög harmadik szereplője, az alkalmi szerető helyére a bűntudat költözik. Azt pedig, mint mondtam, nehezen tudom elképzelni, hogy egy intim kapcsolatban, egymásra figyelő és nyitott párok mindezt észrevétlenül végig tudnák csinálni.

• A másik kétségem azzal az érvvel kapcsolatos, mely szerint az igazság vállalása csupán egy önző, bűntudat enyhítő megnyilvánulása lenne az alkalmi megcsalónak. Ha a felállás tényleg az (mert van ilyen), hogy a hűtlen felet gyötri a bűntudat és retteg a párja elvesztésétől, akkor a tetteiért való felelősségvállalása nem/vagy nem csupán önző, bűntudat enyhítő megnyilvánulás. A tetteinkért felelősséget vállalni és vállalni ezzel párunk elvesztésének kockázatát, bátorság (is)! Valódi bűntudat esetén jelentkezik a nagyfokú szégyenérzet is, amit - a veszteség kockázatát is belekalkulálva - nem könnyű kitenni az asztalra. Szóval előfordulhat, hogy a hűtlen csak saját bűntudatát szeretné önző mód enyhíteni a vallomással, de valódi lelkiismeret-furdalás esetén én sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy felelősséget akar vállalni, egy, önmaga előtt is szégyellt tettéért, bocsánatot szeretne kérni, jóvátenni, vezekelni szeretne.

• A harmadik ok, amiért nem vagyok híve az eltitkolásnak, hogy az igazságtól megfosztani – szerintem - nincs jogunk a párunkat. Én nem az igazság vállalásában, hanem inkább az eltitkolásban, az elsunnyogásban látok egy gyáva, menekülő magatartást, a „hogyan tudnám legkönnyebben megúszni” hozzáállást. Hiszen, ilyenkor fenntartom magamnak a jogot, hogy döntsek egy olyan kérdésben, ami a páromra is tartozik. És az "alkalmi légyott" megtörténtekor is éppen ezt tettem. Döntöttem nélküle olyasvalamiről, ami igencsak érinti Őt is! És most, a tettem eltitkolásával, következményeinek a nem vállalásával, ugyanezt teszem.

   

• A negyedik és már inkább pároknak segítőként felhozott érvem, hogy óva intek mindenkit (beleértve magamat is) attól, hogy egy hűtlen embernek bármilyen formában azt sugallja, hogy egy ilyen súlyú tettet és annak terhét tartsa, hordozza magában. Mindezt arra (is) hivatkozva, hogy így nagyobb az esélye a kapcsolata megmentésének. És ha később „lebukik” és azt vágja a fejéhez a párja, hogy legalább elmondhattad, bevallhattad volna? Így nem „csak” megcsaltál, hanem még hazudoztál, titkolóztál is előttem. Elképzelhető, hogy pont az adja meg az utolsó döfést a kapcsolatnak, hogy a megcsalás okozta fájdalomhoz, csalódottsághoz még „a hónapokig, évekig eltitkoltad előttem” megalázottság érzése is társul. Ki szeretné ennek a felelősségét vállalni? A legrövidebb út az egyenes! Ennek ellenkezőjét sugallni, bármilyen alapos érvelés mellett is nagyon veszélyes.

Gyakran tapasztalom a mindennapokban, hogy az emberek bár tiltakoznak ellene, de mégis jobban szeretik a kedves, mutatós hazugságokat. Jobban, könnyebben tudnak boldogulni ezekkel. Szerintem ez hosszútávra tervezett párkapcsolatokban nem állja meg a helyét.

Intim érzelmi életünkben célravezetőbb a fájó igazságok megosztása, vállalása, a velük való megküzdés mellett őszintén élni, semmint „boldogan”, mosolyogva titkokat hordozni. Így a fájdalmas krízis megélésével, az abban rejlő tanúságok levonásával és együttes átbeszélésével a kapcsolat „újra” felvirágoztatásának adunk esélyt.

Ti mit gondoltok erről?