A megcsalás fáj. A megcsalás megtépázza az önbecsülést, mély sebeket okoz, romba dönti a bizalmat. Ha egy kapcsolat „túléli” a hűtlenséget és a felek együtt maradnak, akkor nagyon hosszú és kemény munka vár rájuk. Ennek a munkának egy fontos állomása, a megcsalás okának a megértése mind a megcsalt fél, mind a hűtlen számára.

Furcsa és fájdalmas igazság, de néha egy kapcsolat életben maradását éppen egy megcsalás teszi lehetővé. Akik épp egy folyamatban lévő megcsalás „elszenvedői”, vagy egy friss és feldolgozatlan megcsalás „áldozatai”, azoknak még fájdalmasabb lehet e soraimat olvasni. De ne hagyják abba, mert lesznek hasznos információim nekik is.

Elgondolkodtató, hogy a stabil kapcsolat adta biztonságérzet, a hétköznapok rohanása, az abban egymásra tornyosuló feladatok, a rutin nevű taposómalom olykor milyen távolra tud sodorni egymástól és önmagunktól. A valaha magukra, testi és szellemi tőkéjük ápolására sokat adó nők és férfiak teljesen „elhanyagolttá”, „érdeklődés mentessé” válnak. Igen, tudom, hogy nehéz minden egyes nap csinosnak és érdekesnek lenni. De itt most nem is erről van szó. Hanem arról, amikor például nőként teljesen „elveszünk” az anyaságunkban. A testünk drasztikus változásain minimálisan sem próbálunk dolgozni, a világ és a párunk életének történései iránt teljesen elveszítjük az érdeklődésünket, „beszűkülünk” a gyerekek körüli teendőkre. Két kisgyerek édesanyjaként én is tisztában vagyok vele, hogy ez nem könnyű feladat. Aztán gondoljunk azokra a férfiakra, akik óriási pocakkal és vérnyomással, a munkából hazaérve beesnek a televízió elé és mivel ők pénzkeresésükkel már megtették, amit a haza megkövetel, ezért lefekvésig ott is maradnak. Egy másik típus, aki szintén a pénzkeresés védőbástyája mögé húzódva estig bent dolgozik a munkahelyén és sokszor akkor ér haza, amikor már a gyerekek és a feleség is alszik. Nincs kedvesség, intimitás, virág, dicséret, minőségi idő, sokszor már kommunikáció sem nagyon. Csak a zakatoló hétköznapok. Már azt sem tudjuk, hogy miért szerettünk bele a párunkba vagy ő mit szeret bennünk. Ilyenkor kiábrándulunk, de nem ám a másik „megnőtt” testéből, elhanyagolt frizurájából, hanem abból az emberből, aki megengedte magának, hogy azzá/olyanná váljon, amilyen lett.

Nos, milyen okok vezethetnek valakit arra, hogy a párjával, a magával, a kapcsolatukkal összefüggő „problémáját” a kapcsolaton kívül próbálja megoldani?

1. Családi minta, gyermekkori sebek, kötődési sérülések:

   Amikor valaki úgy cseperedik fel, hogy szülei kimondott vagy kimondatlan félrelépéseinek szemtanúja, amikor azt érzékeli, hogy a megcsalás és annak megbocsájtása már-már „természetszerűen” a párkapcsolat része, akkor nehéz ettől a mintától eltávolodni felnőttkorban. Vannak akik pont emiatt, a gyermekkorukban látott és átélt fájdalom hatására hoznak egy nagyon határozott döntést, hogy ezt így nem akarják, nem fogják csinálni. Olykor valóban ez egy nagyon szilárd és hűséges jellemet munkál ki, de előfordul, hogy a mélyen „beégett” sémák a párkapcsolatuk nehéz, kritikus pillanatban automatikusan működésbe lépnek és azon kapja magát, hogy egyenes úton halad párja megcsalása felé.

    

   Vannak, akik olyan közegben nőnek fel, hogy nem vagy nagyon kevés törődést, fizikai és érzelmi közelséget kapnak a szüleiktől. Azok a gyermekek, akiknek szükségleteit, érzelmi igényeit nem elégítik ki, arra nem reagálnak gondviselőik, később nehezen tudnak meghitt, erős köteléket kialakítani. Mint minden ember, úgy ők is vágynak lelkük mélyén az összekapcsolódásra, de nem igazán képesek rá. Ha erősebb érzelmi közeledést tapasztalnak, nyomásként, ijesztőként élik meg és menekülőre fogják, kilépnek a kapcsolatból vagy félrelépnek a kapcsolatban. Mivel Ők elsősorban az érzelmeik elkerülését, meg nem élését tanulták meg gyermekkorukban, ezért nem is feltétlenül vannak tisztában azzal, hogy magatartásukkal mekkora sérülést okoznak a partnerük lelkében.

    

   Vannak, akik szintén gyermekkori sémák vagy később szerzett, rossz párkapcsolati tapasztalataik miatt, folyton szoronganak kapcsolataikban. Állandó visszaigazolást várnak párjuktól a tekintetben, hogy jók, értékesek, szerethetők. Sokszor iszonyú féltékenyek tudnak lenni. Miközben Ők maguk a visszaigazolásért olykor ki-ki tekintgetnek a kapcsolatból. Kellenek a bókok, a folyamatos megerősítés, hogy jók és szerethetők. Lebukáskor gyakorta hivatkoznak arra, hogy de hát csak azért tettem, mert Te nem szeretsz már eléggé, nem mutatod ki, hogy milyen fontos vagyok neked és ez nekem nagyon rossz és fájdalmas.

    

2. Tartósan alacsony önbecsülés:

   Önbecsülésünk részét képezi:

• önismeretünk (mennyire vagyunk tisztában saját értékeinkkel, erősségeinkkel, illetve gyengeségeinkkel, mennyire látjuk reálisan önmagunkat),

• önértékelésünk, önszeretetünk (mennyire tartjuk értékesnek magunkat és mi magunk mennyire szeretjük magunkat),

• önbizalmunk (önmagunk és tetteink eredményességébe vetett hitünk, bizalmunk).

Amit először szemügyre veszünk a hűtlenség lelki vonulata szempontjából, az az önértékelés, önszeretet. Vagyis annak képessége, hogy ismerve saját tulajdonságainkat, erősségeinket és gyengeségeinket, összességében mennyire tudjuk elfogadni és szeretni magunkat. Ugyanis ezen múlik, hogy mennyire tartjuk magunkat mások által, például a párunk által szerethetőnek. Ha e területen bizonytalanságaink vannak, akkor folyamatos megerősítésre vágyunk. Minden egyes nap ki leszünk éhezve arra, hogy Ő szavak és tettek formájában adja tudtunkra, hogy mi vagyunk a legjobbak, legszebbek és számára a legfontosabbak. Ez számára iszonyú nyomasztóvá és megerőltetővé válhat egy idő után. És ha már nem bírja szusszal, akkor bizony megtörténhet, hogy egy alacsony önbecsülésű ember máshol fogja keresni a megerősítést. Külső kapcsolatok(ok)ban gyűjti be a saját szeretetéhez szükséges bókokat és mivel egy feneketlen zsákba tölti azokat, ezért tartós külső kapcsolatra, vagy mindig újabb és újabb partnerre lesz szüksége ahhoz, hogy úgy érezze: „OK vagyok”.

Ezekben az esetekben érdemes fontolóra venni szakember igénybevételét az önbecsülés fejlesztéséhez vagy egy önismereti csoportot meglátogatni.

2. Labilis, átmenetileg alacsony önbecsülés:

    

   Ide tartoznak azok akik alapvetően „rendben” vannak önmaguk szeretetével. Ez azt jelenti, hogy amikor párkapcsolatuk éppen jó, illetve jobb időszakait éli, abban harmónia és nyugalom van, kiegyensúlyozott, akkor elegendő a párjuktól kapott elismerés, kedvesség, szeretet. De amikor a kapcsolatuk krízishez érkezik, egy nehezebb életszakaszba kerülnek, eltávolodnak, sokat veszekednek, kapcsolatuk tartósan „elhétköznapiasodik”, akkor önbecsülésük „meginog”. Hangsúlyozom ez azoknál tud megtörténni, akiknek eleve labilis az önbecsülésük. Egyesek szerint ők valójában alacsony önbecsülésűek, de vannak olyan irodalmak, amelyek külön említik a labilis magas önbecsülésű kategóriát és én ezekkel tudok egyet érteni. Szóval a magas, de labilis önbecsülésű emberek azok, akik konfliktushelyzet, támadás esetén alacsony önbecsülésű üzemmódba kapcsolnak és nem tudnak higgadt, nyugodt, világos önérvényesítéssel kiállni magukért.

   Ezek az emberek önmagukat a kapcsolat adott szakaszában nem vagy nem kellő mértékben szeretik és érzik értékesnek vagy magát a kapcsolatot élik meg bizonytalannak, ezért a párjuk tükrébe néznek és onnan várják a pluszt. Mivel azonban a párjuk sincs épp a legjobb passzban, örül, ha önmagának tud kellő energiát adni, ezért nem lesz a legszebb a tükörkép. A tükörben nem a szerethető, szexi nő, nem az őserőt megtestesítő, rajongott férfi képe fog megjelenni, ezért az illető elkeseredik. Keserűségében aktuális alacsony önbecsülése miatt önmagából nem tud energiát meríteni, így hát eszközt, módot, alkalmat keres arra, hogy egy szebb képet kapjon magáról és helyreálljon a „mégiscsak jó vagyok” érzése. Ilyenkor a hűtlen fél nem a szerető személyébe, hanem önmaga szerető által tükrözött képébe szeret bele.

    

   Érdemes hát elgondolkodni, hogy milyen képet tükrözünk a párunknak? Ha nem éppen a legszebbet, akkor megfontolandó, hogy mi az oka ennek? Hiszen ebben rejlik a kulcsa, hogy miként tudnánk változtatni és egy szebb képet mutatni neki. Mert önbecsülés mértéke ide vagy oda, mindenki szereti önmagát értékes, jó embernek, vonzó férfinak, nőnek látni a párja szemében. Ha ez hosszútávon nem történik meg, akkor az szakításhoz, megcsaláshoz vezethet.

    

3. Személyiségünk egy új/más részének, szeletének megismerése, megélése:

    

   Valahol itt is egy önbecsüléssel összefüggő körülményről van szó, de itt inkább annak önismereti összetevője kerül előtérbe. Vagyis nem kifejezetten arról van szó, hogy nem szeretjük magunkat, hanem inkább, hogy nem vagy nem eléggé ismerjük személyiségünk teljességét. Aztán egyszer csak jön egy új kolléga, egy új fiú-lány a baráti társaságba és hopp azon kapjuk magunkat, hogy bár soha nem tudtunk könnyedén és lazán flörtölni, de most mégiscsak olyan gördülékenyen megy. Vagyis valamilyen új tulajdonságunkat, oldalunkat látjuk meg a másik által. Valami olyat, amit addig nem ismertünk és a tartós partnerünk sem villantotta meg „bennünk”.

   Aztán lehetséges, hogy azért fordulunk külső kapcsolathoz, mert egy fiatalabb, gazdagabb, okosabb, magasabb végzettségű, „szabadabb életű” szerető által magunkat is okosabbnak, szebbnek, fiatalabbnak, szabadabbnak, „másnak” láthatjuk, mint amik valójában vagyunk vagy amilyennek érezzük magunkat.

   A megelőzés eszköze az önismeretünk fejlesztése, illetve a párunkkal való elmélyültebb ismerkedés. Ha nyitottan, érdeklődéssel fordulunk társunk felé, ha nem vagyunk restek sokat beszélgetni, időt szánni magunkra és kettőnkre, közös élményeket megélni, új dolgokat kipróbálni, akkor elejét vehetjük annak, hogy párunk az önismeret ezen résein kacsintson ki a kapcsolatból.

    

4. Eltávolodás, a magányosság érzésének megjelenése, a kapcsolat ellaposodása, kiüresedése:

    

   Az eltávolodás egyik oka lehet, hogy a hétköznapok „taposómalmában” megfeledkezünk a kapcsolatunk (vagy ahogy már cikkem elején fejtegettem, önmagunk) ápolásáról, életben tartásáról, izgalommal megtöltéséről. Lehet ez a rutinból, megszokásból fakadó figyelmetlenség eredménye. Egyszerűen megszoktuk, hogy a párunk, a kapcsolatunk van, ez természetessé és magától érthetővé válik. De az is lehet, hogy a munkahelyi vagy a gyerekek körüli teendők annyira lekötik erőforrásainkat, hogy egymásra már „nem marad” idő, figyelem, türelem.

    

   Az is lehetséges, hogy a visszatérő, ismétlődő veszekedések távolítanak el két embert egymástól. Sokszor valami egész apróságnak tűnő dolgon indulnak meg ugyanolyan vagy nagyon hasonló forgatókönyvvel lezajló vitáik, amiben csúnya, bántó szavakat vágnak egymás fejéhez. A helyzet egyre jobban elmérgesedik, egyre mélyebben fekélyesedik, aminek következtében mindenki egyre inkább behúzódik a saját védelmet adó világába, távolodik a másiktól. A kapcsolat már nem a bizalom és biztonság bázisa. Emiatt inkább bezárkóznak a felek, csak nehogy tovább bántsa őket a párjuk és még több sebet szerezzenek. Lehet, hogy ezzel a „taktikával” tényleg megóvják magukat az újabb veszekedésektől, sérülésektől, de a kapcsolatuknak óriási károkat okoznak. Hiszen, ha megszűnik a felek közötti pozitív interakció, kommunikáció, akkor az előbb-utóbb szakításhoz, hűtlenséghez vezet.

    

   A két ember közötti szakadék kialakulásának és mélyülésének hátterébe állhat a felek egyikének olyan irányú és/vagy mértékű fejlődése, melyet a másik fél nem ismer, nem tud vagy nem akar követni. Jó példa erre a manapság népszerű spirituális út keresés, de lehet egy vallási irányzat iránti elköteleződés, vagy bármilyen más olyan ismeretszerzés, amely alapvetően befolyásolja az illető világról alkotott nézeteit, tudását, egyéni fejlődését. Ha valaki e téren új útra indul és abba semmilyen formában nem vonja be párját, nem beszél új érdeklődési területéről, mindennapi megéléseiről, akkor ez a fajta elfejlődés szintén két ember közé tud állni és gyengítő módon tud hatni a párkapcsolatra. Ennek a vonalnak a másik vége, amikor például az egyik fél elveszíti a munkáját és/vagy valamilyen szenvedélybetegség „csapdájába” kerül és egyre lejjebb csúszik azon a bizonyos lejtőn. Ilyenkor lefelé „fejlődik el” társától.

Kompetenciám hiánya miatt, csak két mondatban szólnék a hűtlenség hátterében álló azon körülményről, amikor valaki tartós személyiségzavaros állapota miatt lép félre. Ilyen például egy nárcisztikus személyiség látszólag ok nélküli, öncélú félrelépése, vagy félrelépéseinek sorozata. Ezen esetkör ismertetése és értelmezése meghaladja hatáskörömet. Ilyenkor a kezelés szakember (pszichológus, pszichiáter) igénybevételét igényli.

Ahogy cikkem elején is írtam a megcsalás nagyon fájdalmas és semmilyen indokkal nem legalizálható támadás a kapcsolat ellen. Elvész a bizalom, a biztonság, a kapcsolat légkörét a gyanakvás, sértettség, szégyen, bűntudat lengi be. Nagyon nehéz és hosszú folyamat az újraépítkezés, ha a felek a közös út mellett döntenek. A feldolgozáshoz – véleményem szerint - szükséges, hogy a megcsalt fél megértse a hűtlenség okait, körülményeit, lehetőséget kapjon arra, hogy a tisztánlátáshoz minden olyan tényezőt megismerhessen és megérthessen, amit szeretne, ami segíti neki a fájdalommal való megbirkózást. Azonban fontos itt elmondani, hogy ha ez egy parttalan, folyamatos vallatáshoz, számonkéréshez vezet az sem jó, mert akkor emiatt nem tud a kapcsolat fejlődni. Javaslom ilyenkor egy határidő kitűzését és azon belül is szabad kérdések-feleletek óráinak meghatározását, ameddig és amikor szabadon lehet beszélni a megcsalás nem ismert, nem értett, fájó részleteiről. Fontos továbbá, hogy a megcsaló is lássa és őszintén, mélyen átérezze párja fájdalmát és érzéseit, enélkül ugyanis nem fog tudni őszinte megbánást tanúsítani és kellő jóvátételt szolgáltatni. Hiszen azt láthatjuk a fentiek alapján, hogy a hűtlen szemszögéből nézve a megcsalás egész konkrét okokkal indokolható. Ettől persze joggal mondhatja a megcsalt fél, hogy ha megvolt az oka a külső kapcsolat keresésére, akkor korrektebb lett volna, ha kilép a kapcsolatából és miután azt lezárta, akkor kezd újba! Csakhogy tapasztalataim szerint a helyzet ritkán ennyire fekete vagy fehér.